Tegnap volt eddig a legjobb napom itt. Délelőtt óra után mentem kis imazászlókat festeni a délutáni klíma-demonstrációhoz, ahova elvileg a gyerekek is jöttek volna páran, de aztán mégsem. Délután felvonulás (ugye a korábban írt CO2-kvótás dologról van szó, www.350.org ) 2-300 bicajossal, aminek nagyon jó hangulata volt, szinte Critical Mass. Jött velünk a délutáni osztály, igen jó érzés volt, plusz még kicsit olyan is, mintha osztálykirándulásra vinnénk őket. És mindezt Angkornál, nagyon tetszett. Különböző pózolások következtek a helyi menő fotós kamerája előtt, zászlókkal meg tömeggel, majd pecsétes minisztériumi papír ide vagy oda, csak a helyieket engedték be Angkor Wat-ba, hogy onnan is megüzenhessék Koppenhágába, hogy 350! (Direkt nem írom le bővebben, hogy mi az, nézzétek meg a linken !) Aztán vissza bicivel abba az alterkávézóba, amiről írtam már a múltkor, és ahol nagyon jó kis finomság várt minket. Szója- és egyéb babokból, és látszatra arra teljesen alkalmatlan összetevőkből olyan jó kis édességet rittyentettek, hogy kétszer is ettem. Ice kochong volt a neve asszem'. De lehet, hogy csak a desszertmegvonásom miatt most már minden jó. A legtöbb helyen a palacsintában merül ki az édesség, vagy a nyugat-európai áraknál is drágábban mérik. Sajnos ez utóbbi kategóriába tartozik a csoki és a fagyi is. Csokoládé és fagylalt, pardon. (A képeket nem engedte feltöteni az oldal...)

Na és ha mindez nem lenne elég, este Madli születésnapi bulit tartott magának. Nagyon tetszett, szervezett egy kis svédasztal-félét meg zenét is, minden megérkező vendéget egy önkéntes hároméves hoppmester köszöntött, és kitűnő kutya-színészek próbáltak leimádkozni egy kis húst a tányérokról. Egy abszolút eldugott helyen lévő, pofás kis éttermet választott. Jasmin aggódni is kezdett, hogy vajon mennyibe kerülhetett ez szegény Madlinak, de hamar kiderült a keserű igazság: noha ezt korábban Madli konkrétan megígértette velük, szavukat nem tartva mégiscsak megduplázták az étterem árait erre az estére. Ráadásul ezért a dupla árért is kihagyták például a gint a gin tonicból, amit rám nem jellemző módon szóvá is tettem. Tudhatta a pincér lány, hogy sáros, mert egyből felajánlotta, hogy kapunk még egy adagot ajándékba (egy kisebb vödörrel vettünk négyen-öten). Ezek után rám jellemző módon kijelentettem, hogy ezen a helyen én nem fogyasztok többet. Nagyon dühös vagyok ezekre a lehúzásokra. Sajnos amit korábbi Kambodzsa-járóktól hallottam, hogy ugyanolyan árakat szabnak a turistáknak, mint a helyieknek, már egyáltalán nem igaz, annak ellenére sem, hogy 1-2 évente eleve megduplázzák az árakat.

Most már kezdem furcsállni, hogy az eddigi legjobb napomként éltem meg a tegnapot, mert most meg azt tervezem leírni, hogy abban is mennyire csalódtam, hogy itt tulajdonképpen a mai napig gyarmatosítás van. Nem arra gondolok, hogy amit nemzeti sörként adnak el, arról is kiderült, hogy a Carlsberg tulajdona, hanem hogy a mai napig él itt egy fehér árnyékvilág, aki szépen uralja a terepet. Megvan a helyi galériás, képzőművész, étteremtulajdonos, szállodaigazgató, divettervező, fotós, kihelyezett újságíró és a többi, és mivel elég kicsi a város, ezek roppant belterjesen, de megingathatatlanul alkotják az itteni elitet. A helyiek pedig ennek megfelelően teljesen kiszorulnak a galériákból, a szállodákból, többé-kevésbé az éttermekből és bárokból, már a pincérkedést leszámítva természetesen.

Pedig tényleg nagyon jó nap volt, főleg ez a klímaügyi megmozdulás. És a buli is, amit bizonyítandó álljon itt az este legszebb mondata, Nelli szájából: Gin tonic is not my cup of tea. :-)