Phnom Penh
De egy-két dolog legalább kiderült. Például, hogy nem is Siem Reap a legdrágább Kambodzsában. PP sokkal durvább lehúzás (pl. a királyi palota belépődíja a 2008-as(!) Lonely Planet-ben szereplőnek bő duplája, miközben a látogatható terület majdnem a fele - és ez még az állami szféra!), és tengerpart még ennél is nagyobb. Vagy hogy nem is olyan drága mulatság elefántot tartani: a kedves gazdi kiviszi sétáltatni a partmenti sétányra, és a turisták eszeveszett iramot indítanak a gyümölcs-árusokhoz, hogy etethessék a kis jószágot. Mindenki jól jár: a zöldségesnek nő a forgalma, a tulaj ebből százalékot kap, plusz nem kell elefántkajára annyit költenie, a turista mutogathatja otthon a képeket, elefántunk meg jóllakik. Egy elefánt nagyon nagy.
Kiderült még az is, hogy nem csak a kiscsibéket teszik fel hajóra ezen a környéken, hogy Európába megérkezve vágásra érett csirkévé fejlődjenek, és nem csak varrodai munkásokat hajóztatnak a kelmékkel, akik útközben megvarrják az Európának szánt ruhákat, hanem a csirkék különböző darabjait is utaztatják a kontinensek között. Mivel Európában a mellét lehet legdrágábban eladni, Kínában meg a szárnya számít ínyenségnek, ezért csak égetik az olajat a nagy hajók, hogy maximális profitot hozzanak ki abból a napvilágot sosem látott csirkékből.
Phnom Penh-ből a lányok egy nappal hamarabb hazajöttek, és ekkor én átköltöztem egy bohémnegyedbe. Ezt 18 évesen szerintem nem éltem volna túl, 23 évesen egész hátralévő életemre ott ragadtam volna, most meg nem is élveztem igazán. Meglepő módon itt találkoztam a legolcsóbb árakkal is: 3 sör egy dollár, kóla dupla viszkivel pedig 75 cent. Aztán három emberből kettő fényes nappal is megkérdezte, hogy kell-e fű, és a nemleges válaszra folytatták, hogy 'na és hasis?'. Elég közel volt a helyhez a bezárt vasútállomás is, nagyon tetszett. Szeretem az elhagyatott ipari, vagy majdnem olyan környékeket. Ausztrál kocsik futottak itt valaha.
Ami még nagyon rossz volt, hogy nem lehetett nyugodtan tíz lépést megtenni. Egyfolytában nyomakodtak a tuk-tuk-osok, a koldusok, a cipőtisztítók (ami elég halálra ítélt vállalkozás szerintem, lévén itt szinte mindenki papucsban jár), a könyvárusok, a hideg vizet kínálgatók, szóval mindenki, ami még nem is lenne baj, csak itt sokkal erőszakosabbak voltak, mint Siem Reap-ben. A kedvencem a "béreljen hajót, uram" volt. Az volt a konklúziónk, hogy nem értjük, miért nem árulnak tömegével "nem kérek tuk-tuk-ot" feliratú pólót - tuti biznisz lenne. Ha esetleg ittragadok, kihasználom ezt a piaci rést.
Ha közvetlenül Phnom Penh után kellett volna hazamennem, nem ellenkeztem volna. De azóta szerencsére "hazatértem", újra felvettem a munkát, és újra mosolyognak az emberek. Délelőtt számítástechnikát tanítok, délután környezeti nevelést. Mivel biciklivel jó húsz perc a suli, és ezt naponta négyszer teszem meg, a testedzés is biztosított. A gyerkőcök nagyon aranyosak, egész hihetetlen dolgokat produkálnak. Például kamaszfiúk kérés nélkül nekiállnak söpörni, az osztálytársak segítik egymást, nem pedig kiröhögik, ha valaki nem ért jól angolul, érdeklődőek, együttműködőek, figyelnek, óra végén pedig maguktól elrendezik a székeket. Az egyik első számtech-órán szét akartam kapni egy gépet, hogy megmutassam nekik belülről, mire az egyik csávó kisurrant, és 3 perc múlva ott volt a csavarhúzó.
Azért persze itt sem fenékig teljfel az élet. Tegnapelőtt az volt a címlapsztori, hogy egy adott földterületet magukénak mondanak a rajta élő emberek, és magáénak vallja egy cukorgyár is. Mi a megoldás? Fegyveres állami alkalmazottak kivonulnak, a házakat porig égetik, a lakóikat egy pagodába menekítik, az intézkedéssel szemben ellenállókra pedig elfogatóparancsot adnak ki, és valószínűleg be is fogják perelni őket(!). A cukorgyár tulajdonosa a kormányzó párt egyik szenátora, aki az ügyben nem kívánt nyilatkozni.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni!
és ami utána van
2009.10.15. - mintafecske
Kissé elmaradtam mostanában. Szóval Phom Penh. Összességében nem tetszett: zajos, hangos, stresszes, zsúfolt, és nem is olyan mosolygósak az emberek, mint itt. Persze az az előnye megvan Siem Reap-pel szemben, hogy ott van némi látnivaló. Voltunk a királyi palotában, néztünk több ezer gyémánttal kirakott arany Buddha-szobrot, ezüstlapokkal borított padlózatú pagodát, vörös khmereket bemutató múzeumot, voltunk szintén ide kapcsolódó "vérmezőn", valahai kivégzőhelyen és tömegsíroknál, a Nemzeti Múzeumban, piacokon, satöbbi. Mindenesetre kifejezetten örülök neki, hogy nem Phon Penh-ben kell három hónapot eltöltenem.De egy-két dolog legalább kiderült. Például, hogy nem is Siem Reap a legdrágább Kambodzsában. PP sokkal durvább lehúzás (pl. a királyi palota belépődíja a 2008-as(!) Lonely Planet-ben szereplőnek bő duplája, miközben a látogatható terület majdnem a fele - és ez még az állami szféra!), és tengerpart még ennél is nagyobb. Vagy hogy nem is olyan drága mulatság elefántot tartani: a kedves gazdi kiviszi sétáltatni a partmenti sétányra, és a turisták eszeveszett iramot indítanak a gyümölcs-árusokhoz, hogy etethessék a kis jószágot. Mindenki jól jár: a zöldségesnek nő a forgalma, a tulaj ebből százalékot kap, plusz nem kell elefántkajára annyit költenie, a turista mutogathatja otthon a képeket, elefántunk meg jóllakik. Egy elefánt nagyon nagy.
Kiderült még az is, hogy nem csak a kiscsibéket teszik fel hajóra ezen a környéken, hogy Európába megérkezve vágásra érett csirkévé fejlődjenek, és nem csak varrodai munkásokat hajóztatnak a kelmékkel, akik útközben megvarrják az Európának szánt ruhákat, hanem a csirkék különböző darabjait is utaztatják a kontinensek között. Mivel Európában a mellét lehet legdrágábban eladni, Kínában meg a szárnya számít ínyenségnek, ezért csak égetik az olajat a nagy hajók, hogy maximális profitot hozzanak ki abból a napvilágot sosem látott csirkékből.
Phnom Penh-ből a lányok egy nappal hamarabb hazajöttek, és ekkor én átköltöztem egy bohémnegyedbe. Ezt 18 évesen szerintem nem éltem volna túl, 23 évesen egész hátralévő életemre ott ragadtam volna, most meg nem is élveztem igazán. Meglepő módon itt találkoztam a legolcsóbb árakkal is: 3 sör egy dollár, kóla dupla viszkivel pedig 75 cent. Aztán három emberből kettő fényes nappal is megkérdezte, hogy kell-e fű, és a nemleges válaszra folytatták, hogy 'na és hasis?'. Elég közel volt a helyhez a bezárt vasútállomás is, nagyon tetszett. Szeretem az elhagyatott ipari, vagy majdnem olyan környékeket. Ausztrál kocsik futottak itt valaha.
Ami még nagyon rossz volt, hogy nem lehetett nyugodtan tíz lépést megtenni. Egyfolytában nyomakodtak a tuk-tuk-osok, a koldusok, a cipőtisztítók (ami elég halálra ítélt vállalkozás szerintem, lévén itt szinte mindenki papucsban jár), a könyvárusok, a hideg vizet kínálgatók, szóval mindenki, ami még nem is lenne baj, csak itt sokkal erőszakosabbak voltak, mint Siem Reap-ben. A kedvencem a "béreljen hajót, uram" volt. Az volt a konklúziónk, hogy nem értjük, miért nem árulnak tömegével "nem kérek tuk-tuk-ot" feliratú pólót - tuti biznisz lenne. Ha esetleg ittragadok, kihasználom ezt a piaci rést.
Ha közvetlenül Phnom Penh után kellett volna hazamennem, nem ellenkeztem volna. De azóta szerencsére "hazatértem", újra felvettem a munkát, és újra mosolyognak az emberek. Délelőtt számítástechnikát tanítok, délután környezeti nevelést. Mivel biciklivel jó húsz perc a suli, és ezt naponta négyszer teszem meg, a testedzés is biztosított. A gyerkőcök nagyon aranyosak, egész hihetetlen dolgokat produkálnak. Például kamaszfiúk kérés nélkül nekiállnak söpörni, az osztálytársak segítik egymást, nem pedig kiröhögik, ha valaki nem ért jól angolul, érdeklődőek, együttműködőek, figyelnek, óra végén pedig maguktól elrendezik a székeket. Az egyik első számtech-órán szét akartam kapni egy gépet, hogy megmutassam nekik belülről, mire az egyik csávó kisurrant, és 3 perc múlva ott volt a csavarhúzó.
Azért persze itt sem fenékig teljfel az élet. Tegnapelőtt az volt a címlapsztori, hogy egy adott földterületet magukénak mondanak a rajta élő emberek, és magáénak vallja egy cukorgyár is. Mi a megoldás? Fegyveres állami alkalmazottak kivonulnak, a házakat porig égetik, a lakóikat egy pagodába menekítik, az intézkedéssel szemben ellenállókra pedig elfogatóparancsot adnak ki, és valószínűleg be is fogják perelni őket(!). A cukorgyár tulajdonosa a kormányzó párt egyik szenátora, aki az ügyben nem kívánt nyilatkozni.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni!
Eseménynaptár
2012. február
| H | K | Sze | Cs | P | Szo | V |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | ||
| 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 |
| 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 |
| 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 |
| 27 | 28 | 29 |
