Egy ugyanolyan nap volt az alapítványnál, ahol hátrányos helyzetű gyerekeket tanítottam, mint az összes többi. Úgy ereztem, nem akarom, hogy a holnap eljöjjön vagy az azutáni nap. Valami egészen mást akartam csinálni.
Két hét múlva egy budapesti küldő szervezetnél találtam magam, ahol a koordinátorral a nekem megfelelő programot kerestük. Fontos volt számomra, hogy azon a helyen, ahova megyek, tudjak angolul tanulni, gyerekekkel kapcsolatos legyen a munka, illetve, hogy hosszú tavon tudjak maradni.
Első körben tíz, Angliában és Írországban induló programot jelöltünk meg, de mivel egy lány visszadobta az izlandi projektjét, ami egy tizenkét hónapos Waldorf óvodai programról szólt, egyből lecsaptam rá. Egyrészt, mert koordinátorom szerint nem lett volna esélyem egy éven belül az Egyesült Királyságba menni, másrészt, mert nagyobb esélyem volt egy olyan országba pályázni, ahova kevesen mennek, és nem utolsósorban izgalmasabb is. És bejött. Két hónap alatt a pályázat beadása után Izland visszajelzett: engem választottak. Hozzátenném, hogy összesen ketten pályáztunk a helyre.
Ám nem volt ilyen szerencsém az itthoni szervezetekkel. Ez a budapesti küldő szervezet a nyár elején bezárt, és az összes pályázati anyagát visszadobták. Ekkor kerestem fel egy ismerősöm tanácsára a Tetthely Ifjúsági Információs és Tanácsadó Irodát, akikkel újra beadtuk a pályázatomat. Nyertünk. Szeptember ötödikén indultam Izlandra. Nagyon sokat köszönhetek a pécsi ifjúsági szervezetnek. Ugyan én pesti vagyok, de naprakész információim voltak az ügymenettel kapcsolatban. Az utolsó pillanat utolsó percében segítettek rajtam, pedig már úgy állt a dolog nem jutok el soha Rejkjavikba, Izland fővárosába, de sikerült.
Az első négy napom - nem mondom - nagyon kemény volt. Hirtelen minden rám szakadt. A szállásom nem apartman volt, mint ahogy ezt ígérték, hanem egy átutazóknak fenntartott szálloda. Rengeteg, különböző nemzetiségű önkéntes érkezett egyszerre, problémákkal, kérdésekkel, nyelvi nehézségekkel. Sokan, köztük én sem tudtunk jól angolul. Úgy nézett ki ez az egész, mint egy zsibvásár. De hamar lecsillapodtak a dolgok. Az itteni fogadószervezet csinált egy egyhetes tábort. (Ismerkedés, bulizás, csapatépítő játékok, eves, ivás...) Mire vége lett a tábornak már mindenki túl volt a papírmunkákon, mindenkinek lett izlandi telefonszáma, bankszámlája, barátja.
A tábor után pedig elkezdődött a munka. Ez egy nagyon fontos pillanat egy önkéntes életében, mert a munkával jön a heti rutin, ami végképp segített, hogy be tudjak „rendezni" magamnak egy olyan életet, ami nyugodt, rendezett és élményekben gazdag.
Most mar nincs más dolgom csak élvezni minden egyes pillanatát ennek az évnek, angolul tanulni, bejár¬ni Izlandot amennyire csak lehetséges, és az itteniekkel jól erezni magam.
Mindenkinek sok sikert kívánok, akik még csak most lesznek önkéntesek egy másik országban. Ezúton üzenem mindenkinek: próbáljátok ki az EVS-t mert érdemes, barmi is legyen az utazásotok célja!
Ha valakit érdekelne mennyi minden történt velem, ezalatt a több mint kilenc hónap alatt, keresse fel blogomat:
www.izland.freeblog.hu
Sárközi Ildikó
